részlet a könyvből:

4. AZ ALTUDAT ÉS AZ ÉN-CSIRA

Az ember megnyilvánult énje, vagyis az, amit az ember általában az énjének tekint, nem éli túl a test halálát.

A test, illetőleg a tudat tapasztalataiból és élményeiből épül fel a belső én-érzés, a belső identitás. Ennélfogva ez a belső én-érzés is a testhez, illetőleg a tudathoz kötött megnyilvánulás; azokkal együtt megszűnik, és csak emléke marad fenn, -mint ahogy minden tapasztalat emléke fennmarad a motivációs rendszerében. A motivációs rendszerből fakad minden újraszületéskor minden megnyilatkozás. Az motivációs rendszer nem hal meg, nem szűnik meg a halállal, hiszen csup az elvárásból áll, az elvárások pedig sem térhez, sem időhöz nem kötöttek. Az egyén számára a motivációs rendszer képezi a lét alapját. A Természet minden megnyilvánulása – az egyén valamennyi élete – csak a motivációs rendszer elvárásaiból fakadhat. Mondhatnók úgy is, hogy a Lélek és a motivációs rendszer kapcsolatából áll: maga az egyén.

Az egyén fennmaradását tehát nem érinti a test születése és halála. Az anyagvilágbeli születésben és halálban csupán megnyilvánulások keletkeznek és szűnnek meg, – maga az egyén változatlanul fennmarad; megnyilvánult-énje azonban csak egy-egy élet tartamára áll fenn! Kell tehát, hogy legyen az egyénnek – és így az embernek is – egy még bensőbb, igazi énje, mely az újraszületések egész sorozatán át megmarad.

Hol van ez az én? Miért nem tapasztalható?

Előző születéseinkre nem emlékezünk. Motivációs rendszerünk azonban valamennyi születésünk (életünk) valamennyi benyomását és tapasztalatát megőrzi. Az motiváció valójában nem egyéb, mint emlékezet. Ennélfogva az emlékezet is

csak motiváció. Az ember voltaképpen azért nem emlékszik előző életeinek benyomásaira és tapasztalataira, mert emlékezése nem tudatos és nem függ az akaratától, vagyis mert emlékezése tudattalan.

A karakter képezi a „tudat küszöbét”. Csupán azokat az emlékeket engedi felszínre jutni és megnyilvánulni, amelyek megegyeznek az elvárásaival. Minthogy pedig a karakter elvárásai egy-egy élet élményeiből épülnek fel: az általa felszínre jutni engedett emlékek sem haladhatják túl egy-egy folyó életnek az élmény-keretét.

Az ember az emlékezetét azonban még ezen a szűk körön belül sem „kényszerítheti” működésre. Amikor az ember emlékezni akar valamire, mindössze csak azt teheti meg, hogy gondolkozó-készségét olyan folyamatokra állítja be, amelyek lehetővé teszik a keresett emlékek felbukkanását. Hogy az illető emlékek felmerülnek-e, vagy sem, az már nem az ember akaratától – vagyis nem az éntudatának aktív szerepétől – függ, hanem az ember karakterétől.

A karakter megakadályozza az olyan emlékek felbukkanását, melyek nem egyeznek meg a karakter kialakult, merev pályáival. Az ilyen emlékek nem találnak utat, nem találnak szabad pályát a tudat felé, hanem elakadnak a karakter

elvárásai között. Még a folyó élet legtöbb emlékének is ez a sorsa; emlékeink legnagyobb része feledésbe megy, és mindenkor csak arra tudunk emlékezni, amit a karakterünk éppen megenged. Még inkább feledésbe kell menniük, el kell akadniuk tehát az elmúlt életek emlékeinek, melyek semmiféle vonatkozásban nem

állnak a karakter jelenlegi pályáival. Testi fájdalmakra például mindig csak tökéletlenül, felületesen tudunk visszaemlékezni. Karakterünk általában a testi jó-érzést igyekszik előtérbe hozni, a fájdalom emlékeit tehát elfojtja, visszatartja, minthogy azok csak igen csekély mértékben tudnak illeszkedni a pályáira. Az elmúlt életek emlékei pedig tökéletesen idegenek lévén számára, azokat teljesen kirekeszti az ember tudatából.

Minden gondolat, illetőleg minden elmeműködésbeli folyamat: alátámasztásául szolgál a vele kapcsolatos, vele rokon, vele összhangban álló összes emlékek felmerülésének. Ha tehát nem volna karakter – ha nem állna közben mint a tudat küszöbe – minden emlék felmerülhetne a tudatban. Az „emlékezés” voltaképpen abban áll, hogy valamely emlék, ha adva van az alátámasztása, önmagától felmerül. Ez az elvárás, mint felmerülési-motívum, magában az emlékben benne rejlik. Elvárás, motívum és emlék: tulajdonképpen egy és ugyanaz. Az motiváció nem egyéb, mint emlék; az elvárás pedig motiváció; ennélfogva az emlék: maga az elvárás. Az emlékek felmerülésének az alapja pedig: az ok és okozat közötti összefüggés.

Mert ha valamikor a Természetben valamely ok valamely okozattal kapcsolatba került, a kettő között fennálló összefüggés – mint valamely lehetőség, amely valóra vált – fennmarad a Természetben az idők végtelenségéig. Az eredeti összefüggésből emlék lesz, az emlékben pedig ott rejlik az a hajlam, az az elvárás, hogy az összefüggés megismétlődjék, – vagyis hogy bármely hasonló ok hasonló okozattal járjon együtt újra. Ha tehát valamely lehetőség egyszer már valóra vált, csupán a lappangó elvárás alátámasztására van szükség, hogy az összefüggés ismét megnyilvánuljon. „Alátámasztást” képez viszont a körülmények minden oly megfelelő együttállása, melyben benne rejlik az a lehetőség, hogy az elvárás megnyilatkozhassék.

A tudatban a gondolatokat alkotó benyomás-egységek kombinációi – vagyis maguk a gondolatok – részben maguk is okozatai bizonyos előbbi kombinációknak, másrészt azonban mint okok is részt vesznek bizonyos újabb kombinációk létrehozásában. Mindezekben a folyamatokban: egykor valóra vált lehetőségek emlékei nyilvánulnak meg, mint felmerülő elvárások. Minden gondolat tehát bizonyos alátámasztást képez valamely lappangó elvárás, vagy elvárás-csoport számára. A gondolatok ilyenformán – az ok és okozat elv alapján – mindig újabb és újabb gondolatokat hoznak létre. (Gondolattársítás.) Minthogy azonban valamely okból valamely okozat mindenkor csak valamely megnyilvánulni törekvő emlék következtében származik, ez emlék pedig csak akkor tud megnyilvánulni, ha a Természetben fennálló körülmények alátámasztják, vagyis lehetővé teszik a megnyilvánulását: ezért – a gondolkozás körében is – minden gondolatasszociációban valamely lappangó emlék (elvárás, azaz motiváció) válik jelenvalóvá és jut kifejezésre.

Nehéz követni a yoga felfogását ezen a téren. Aki először hallja mindezt, annak feltétlenül nehézséget okoz, hogy megértse az emlékek, a motivációk és az elvárások azonos voltát. E három fogalom a nyugati felfogás szerint annyira különböző, hogy valóban a dolgok mélyére, a tárgy lényegéig kell hatolnia annak, aki eljut a három fogalomban rejlő azonosság megismeréséig. E nélkül azonban a yoga nem érthető, nem követhető és nem gyakorolható. Az olvasónak tehát, ha otthonossá akar válni a yogában, nem szabad sajnálnia a fáradságot és addig kell

tanulmányoznia az eddig elmondottakat, míg azokat maradéktalanul felfogja és megérti. Nem elég egyszer elolvasni, hanem többször is át kell gondolni a yoga minden egyes állítását, tételét. Meg kell barátkozni velük, el kell sajátítani azt a szemszöget, mely ezeknek az állításoknak a kiindulópontját képezi.

Kaczvinszky József

Kelet világossága I-III

Kaczvinszky József a Wikipédián